Can you see the forest clearing?
Towards the end of 1944, after the Red Army victory in Stalingrad, the Germans were forced to evacuate the camps in Eastern empire regions, and mass transports of Jews were brought to Stutthof, destined for extermination. The greatest number of transports to arrive in Stutthof, mostly of women, came from Auschwitz. My mother, Edith Friedman, was among those 50,000 Jews. She arrived Stutthof on July 20, 1944. She was there at least until Nov. 23 when her beloved aunt, Elizabeth Just, died. I found all this information in the Stutthof archive, dating my mother’s arrival the death date of her beloved aunt. The plan to exterminate all the new arrivals failed due to the typhus epidemic. The crematorium could not keep up with disposing of the corpses. The prisoners who managed to endure the starvation, humiliation, cold, beatings and disease, were waiting for their death.At the end of November 44, my mother was crammed into one of the 20 unnamed sub-camps, to dig trenches against the Russian tanks. There, in the excessive work of the Hoch und Tiefbau sub-camp, in a forest near Elblag, she saw, for the first time after more than a year, a hope.
In my presentation I will talk about her story, present the archive’ documents, and read my poem “littlebird”, that tells all about this hope.
Látod az erdőirtást?
1944 vége felé, a Vörös Hadsereg sztálingrádi győzelme után a németek a keleti birodalmi régiók táborainak kiürítésére kényszerültek, és megsemmisítésre ítélt zsidók tömegeit szállították Stutthofba. A legnépesebb, főként nőkből álló transzportok Auschwitzból érkeztek. Édesanyám, Edith Friedman is az ideszállított 50 000 zsidó között volt. 1944. július 20-án érkezett Stutthofba. Legalább november 23-ig ott volt, amikor meghalt szeretett nagynénje, Elizabeth Just. Mindezeket az információkat Stutthof levéltárában találtam, ahol édesanyám érkezésének dátumaként nagynénje halálának időpontja szerepelt. A táborban kitört tífuszjárvány megakadályozta az új érkezők kiirtására vonatkozó tervek megvalósítását. A krematórium nem bírta a terhelést. A foglyok, akik elviselték az éhezést, a megaláztatást, a hideget, a verést és a betegségeket, halálukra vártak. 1944 novemberének végén anyámat bezsúfolták a 20 névtelen altábor egyikébe, hogy árkokat ássanak az orosz tankok ellen. Ott, a Hoch und Tief altáborban végzett erőltetett munka közepette, egy Elblag melletti erdőben több mint egy év után először csillant fel előtte a remény. Előadásomban az ő történetéről fogok beszélni, bemutatom a levéltári dokumentumokat, és felolvasom a „Kis madár” című versemet, amely mindent elmond erről a reményről.